A kezdetek - Segítség bloggereknek 1. rész

Drága olvasók!

Ahogy említettem, egy új cikksorozatot indítok útjára az oldalon, Segítség bloggereknek címmel. Valószínűleg hetente-két hetente fogok hozni ilyen bejegyzést, melyben az én szemszögemből mutatok rá bizonyos dolgokra, vetek fel kérdéseket, átgondolandó dolgokat. Természetesen, ha az általam kiválasztott témákon kívül valakit érdekelne valami más is, azt kommentben megírhatja, sőt, írja is meg, hogy azzal is tudjak foglalkozni, hiszen ez a cikk sorozat nekem kifejezetten érdekes, és szeretném számotokra is azzá tenni.

Remélem tetszeni fog!

Gabby

 

Kezdő és kevésbé kezdő bloggerek és bloggerinák is gyakran beleesnek néhány tipikus hibába, aminek elkövetése kiküszöbölhető lenne egy kis odafigyeléssel. A mostani cikkben erre próbálok kicsit rávilágítani:

   Kezdjük is mindjárt az elején. Egy nap alatt a világon kis millió új blogot hoznak létre, vagy zárnak be. A sikertelenség egyik összetevője pont ez a fajta átgondolatlanság. Miért? Vegyünk egy kezdő bloggerinát, aki belefog egy történetbe egyik napról a másikra. Ennek mi lehet a vége? Jó esetben eljut a tizedik fejezetig, de az egész nincs egy picit sem eltervezve, így elakad az írásban. Ha vannak feliratkozói, azok türelmesen várják a frissítést, ami nem jön, mert bloggerinánknak nincs ötlete a szálak további csavarására. Ilyenkor jön az a rész, ahol elmondja mennyire sajnálja, de ez neki még sem megy, majd ezután letörli a blogját.

   Megoldás?

 
   Először is gondoljuk át, lesz-e időnk arra, hogy minden héten publikáljunk egy új részt, esetleg két hetente egyet. Ha a válasz "nem", akkor ne nyissunk blogot csak azért, hogy használhassuk magunkra a most divatos "blogger" jelzőt! Ha viszont arra jutunk, hogy "igen", lenne rá időnk és energiánk, akkor is van még pár átgondolandó kérdés.

 Mielőtt blogot nyitnánk, tervezzük el a történetet! Nem kell minden apró lészletet természetesen, mert akkor elveszik az írás spontaneitásának varázsa. Gondolkozzunk pár hétig, esetleg hónapig a cselekményen, írjunk egy vázlatot magunknak. Petsze, ezt sem kell percre pontosan kidolgoznunk, írjunk egy tíz pontból álló listát, aminek első pontja az, hogy honnan is indulunk, a tizedik pedig, hogy mit akarunk kihozni a végére. A köztes pontokba írjuk fel a legmeghatározóbb eseményeket. Később nyilván eltérhetünk a leírtaktól, de legalább van egy biztos kezdő-, és végpontunk.

   

Mindent a szemnek...!

   Azt hiszem, ezt a mondást mindenki ismeri, nem kell magyarázni.

   Mit csinál a blogger világban egy átlag olvasó? (Tisztelet a kivételnek!)

  Elolvassa a címet. Vannak bizonyos fordulatok, amikből azért nagyjából ki lehet deríteni, hogy vajon milyen témával lesz dolgunk. Ha már a cím sem egyedi, sokan meg sem nyitják az oldalt. Viszont ha találunk egy számunkra szimpatikus elemet, rákattintunk, és megjelenil előttünk a blog.

   Átlag olvasónk ekkor már a kinézet alapján gondolkozik. Megnézi a fejlécünket, esetleg elidőzik kicsit a részleteken, aztán elkezdi olvasgatni a moduljainkat. Beleolvas a történet rövid leírásába, majd a prológusba. De mikor jut el idáig? Ha tetszik neki, az összkép, amit először meglát. Ha nem tetszik neki, rákattint a kis X-re a jobb felső sarokban.

   Mik lehetnek általános hibák, amik úgy rombolják az összeképünket, mintha atombomba robbant volna?

   Leginkább, ha a színek nem passzolnak, vagy túl rikítóak. Van egy mondás, ami eredetileg a divat világból származik, de nyugodtan átvezethetjük ide is. Három szín lehet esztétikus együtt, négy már sok (a legtöbb esetben). Itt sem olyan színekre kell gondolnunk együtt, mint mondjuk a narancs, a pink és a türkíz. Nem, nem! Olyanokra, amik kiegészítik egymást. Például, láttam már olyan blogot, ahol bravúrosan megoldották a narancs, a sötét kék és a ciklámen használatát, mindössze a tónusok variálásával. A leggyakoribb persze a feket-fehér összeállítás, amivel nem lehet nagyon melléfogni. Elvileg.

   Tegyük fel, hogy harmonizálnak a színeink, most következik a fejléc. Nagyon gyakori hiba a túl üres, és a túl zsúfolt fejléc is, a rossz kivágásokról nem is beszélve. Nem szerkesztéssel foglalkozom, ezért magát a készítés folyamatát nem tudnám hitelesen elemezni, de az összhatást annál inkább.

  A túl üres fejléceken szép kódokkal a moduloknál még talán lehet is segíteni, de a túl zsúfolt, túl csicsázott képeken nem. Miért akarunk harminc embert nyomni a potenciális olvasók arcába?! Könyörgöm, döntsük már el, ki a főszereplő! Azt nyilván tudjuk, hogy ki az, akinek a szemszögét a leginkább mutatjuk, aki a legfontosabb karakter. Ha nem tudjuk eldönteni, hogy négy ember közül ki legyen még mellette, mi a megoldás? Hogy egyiket sem tesszük a lány vagy srác mellé. Válasszunk egy jó képet az abszolút főkarakterünkről, mellé pedig tegyünk olyan dolgokat, amik jellemzőek a történetünkre. Ezeknél sem kell túlzásba esni, maradjunk az esztétikum határain belül!
   Ha a moduljainkat vagy a menünket különböző kódokkal, szövegdobozokkal akarjuk feldobni, az mind szép és jó, de itt is figyeljünk a színharmóniára, hogy a kész modulok passzolnak-e a történetünkhöz, de legfőképp a fejlécünkhöz. Ha igényesek akarunk lenni, feldobhatjuk pár képpel vagy gif képpel is, de figyeljünk a mennyiségre, illetve utóbbinal a minőségre. Gyakran látni olyan oldalakat, ahol hihetetlen tempóban mozognak a kis gifek, amikkel kiégetik az olvasók szemét. A bejegyzéseinket pedig vegyük sorkizártra és ne csináljunk belőlük képes könyvet! Az olvasónak pont azért ez az elnevezése, mert olvas, nem egy négy éves kisbaba szintjén tart, hogy csak - vagy nagyrészt - képeket nézegessen.

    Mi van akkor, ha nem tudunk szerkeszteni?

   Akkor félre dobjuk szépen a büszkeségünket, felkeresünk egy design oldalt, és írunk az éppen aktív szerkesztők valamelyikének egy normális hangvételű, megszólítással kezdődő, majd elköszönéssel végződő, fél hivatalos levelet. Ha pedig az adott személy el is vállalja, akkor nagyon, nagyon hálásak vagyunk neki, és ha valami mégsem tetszene úgy, ahogy ő csinálta, akkor kultúráltan elmondjuk neki, és megkérjük hogy változtasson rajta egy kicsit.

Blogger mumus, avagy a prológus

   Elérkeztünk a mai utolsó, de egyben talál a legfontosabb pontunkhoz: a prológus.

   A legtöbb bloggerina beleesik abba a hibába - természetesen itt is tisztelet a kivételnek -, hogy a prológusa egy egyoldalú párbeszéd, amit a főszereplő saját magával folytat. Mi a hiba ebben azon felül, hogy borzasztóan irritáló? Csupán csak ennyi, hogy ez nem prológus, hanem módszeres agysejt rombolás. Gondoljunk csak bele, a történet egy blogon valójában emberi életeket mutat be, még ha fiktívek is. Vagyis, belecsöppenünk egy fantázia személy mindennapjaiba. A saját életünkben hol kap helyet egy párpeszéd saját magunkkal arról, hogy milyen a hajunk színe vagy mi a kedvenc ételünk? Sehol! Ezeknek az információknak a cselekmény alakulása alatt kell fokozatosan kibontakozniuk, szép lassan kell megtudnunk minél több információt a szereplőről.

    Mi lehet prológus, ha ez nem?

  Nagyon sok féle prológus létezik. Tényleg, rengetek. Sokszor a prológus ténylegesen bevezetés, de a múlt egyik jelenetét írja le, vagy éppen a történet tetőpontjából egy részlet. Ez lehet akár egyesszám első személyben leírva, akár egyesszám haramadik személyben, a lényeg, hogy rövid, titokzatos, de figyelemfelkeltő legyen. Rövid alatt itt sem három odalökött sort értünk, természetesen!

   Két példát tudnék most idézni prológusra, amiket szerintem az olvasó közönség többsége ismer. Vegyük elsőnek a pár éve oly' annyira felkapott Alkonyat című könyvet. Mit olvashatunk, ha a prológusnál felcsapjuk a könyvet? Hogy amúgy is életképtelen főhősnőnk haldokli. Mit olvashatunk a könyv vége felé? Ugyan ezt a jelenetet szóról szóra leírva. A második könyvünk pedig legyen a Veszedelmes sorscsapás. Ha valaki nem olvasta, akkor ez most spoiler, de itt a prológus egy visszaemlékezés, még pedig a férfi főszereplőnk édesanyjának halálára vonatkozólag.

   Természetesen a prológus nagy sok féle lehet, nem csak a két példának felhozott típus, de könyörgöm, ne az egyoldalú, unalmas párbeszéd legyen a bevezetésünk, mert azt egy épeszű ember kapásból bezárja.

Erről a három témáról, ez természetesen csak az én szubjektív véleményem volt, nem kell mindenkinek így gondolnia, de szívesen venném, ha megosztanátok velem a TI nézőpontotokat. Ti hogy látjátok ezeket a kérdéseket?

Következő témáink a karakterek, a helyszínek és a cselekmény vezetés lesz, de bármilyen javaslatot szívesen olvasok a folytatásra nézve, hiszen ez nektek szól!